Egy férfi és a fia, két zilált, rémült és lesoványodott alak lépked a szürke felhők alatt a szénné égett tájban, egy konzervekkel és takarókkal megrakott bevásárlókocsit tolva maguk előtt, igyekeznek nem tudomást venni a szerteszét heverő holttestekről, és próbálják elkerülni a többi emberi lénnyel való találkozást. Délre tartanak, a tenger a céljuk, és mögöttük fenyegetően közelít a tél, amely ha utoléri őket, a biztos halált jelenti mindkettőjük számára.
Valahol olvastam, hogy McCarthy legutóbb megjelent könyvei tekinthetők úgy, mintha a bennük lévő történetek kronologikus sorrendben követnék egymást, ennek megfelelően tehát a Nem vénnek való vidék a vég előtti utolsó pillanatot jeleníti meg, az író következő – 2007-ben megjelent – The Road című műve pedig a pusztulás utáni időkben játszódik. (Sajnos nem emlékszem, hogy ezzel a gondolattal hol találkoztam, pedig nemrég feltúrtam érte a netet – ezúton kérek hát elnézést a jelöletlen idézésért, és segítséget: hátha valaki tudja kitől származik az ötlet -, de úgy érzem ez a meglátás mindkét regény értelmezéséhez sokat tehet hozzá.)
A Nem vénnek való vidék nyers és kíméletlen könyv volt, egy embertelen világot ábrázolt, amely reménytelenül áll szemben saját vészterhes jövőjével, viszont a seriff múltba révedő monológjai ott még képesek voltak ellenpontozni a történet jelenének szörnyűségeit. A The Road e tekintetben messzebb megy, hiszen a regény posztapokaliptikus világa mintha kiszakadt volna a történelemből: a katasztrófa, amelyről semmi sem derül ki (és aminek mibenléte voltaképp mellékes is, hiszen egyrészt tényleg számtalan formában bekövetkezhet, másrészt pedig így még nyilvánvalóbb lesz, hogy allegorikus vagy szimbolikus szerepet játszik), amely csupán a szénné égett tájakat, a lerombolt városokat és az egyre kegyetlenebbé váló (nukleáris?) télben örökké szitáló hamut hagyta maga után, mintha elpusztította volna magát a múltat is. A Nem vénnek való vidék időszerkezete felrajzolható egy egyenes vonal mentén, amely a múltból az elkerülhetetlen végpont felé tart. (Chigurh épp ezt a végpontot jelképezte a számomra.) A The Road ezzel szemben egy körkörös, önmagába záródó időben játszódik, amelyben a múltat hordozó emlékek csak annyiban léteznek, amennyi felvillan belőlük még utoljára, mielőtt végképp elenyésznek, és amelynek a jövője annyira bizonytalan, hogy a remény nem képes menedéket nyújtani. Van ugyan a könyvben néhány flashback, amelyek felszínre hoznak pár emlékszilánkot a főszereplő – a férfi – múltjából (másik főszereplő, a gyerek pedig már eleve a pusztulás után született, így neki tényleg nincs múltja), de ezek a széteső darabok gyakorlatilag alig jelentenek valamit, a katasztrófa előtti múltra pedig – ha jól emlékszem – összesen kettő visszaemlékezés utal. Ráadásul a könyv közepétől kezdve már teljesen el is tűnnek az emlékek.
Az egyre durvább hideg elől dél felé igyekvő szereplők mindennapjai őrjítő monotóniában telnek: ébredés, útrakelés, este a táborhely keresése, tűzgyújtás, evés, alvás - aztán másnap mindez kezdődik elölről. Egyre fogyatkozó készleteiket az útjukba kerülő romvárosok átkutatásával igyekeznek több-kevesebb sikerrel feltölteni. Már az előző könyvben is feltűnt, hogy az író szívesen időz a szereplők tevékenységének részletes bemutatásánál: a tétova, sokszor céltalan emberi mozdulatok minimalista nyelvi eszközökkel való ábrázolása stílusának alapvető jellemzője. Ez a The Road estében minden másnál hangsúlyosabbá válik, hiszen alig-alig lehet mást papírra vetni egy olyan történetben, ahol minden megtett mérföld újabb és újabb sikert jelent, ahol minden átvészelt éjszakára virradó reggel felér egy újjászületéssel. A monoton és repetitív próza hátterében azonban felsejlik egy szinte elképzelhetetlenül brutális világ – amelyben minden halott, nincsenek állatok, haldokolnak a fák, állandó homály uralkodik, hiszen a nap fénye nem képes áttörni a szürke felhőkön, éjjel teljes a sötétség és a csend, az égből folymatosan szitál a hamu, az utakon mindenütt rothadó hullák, élelem híján kannibalizmus uralkodik –, és mindez olyan erejű mondatokban jelenik meg, hogy a legelső bekezdéstől a könyv végéig foglyul ejti az olvasót.
Nagyon kíváncsian várom a filmet.
