Oskar, a kiközösített és megalázott kiskamasz, szívében a gyerekekre jellemző módon leplezetlenül vérszomjas, de meddő bosszúvággyal Stockholm külvárosi paneldzsungelének egyhangú napjait éli: az iskolában, – ahol napról napra el kell szenvednie a keménymag zaklatását, ahol egykori barátai legjobb esetben passzívan nézik, hogyan bánnak el vele -, otthon az apró panellakásban, kettesben az anyjával, - esténként a Dallast vagy a Muppet Show-t bámulva a tévében (1981-et írunk) -, a kettő közt pedig, többnyire egyedül, a játszótéren vagy a parkban csavarogva. Aztán október közepén egy éjjel a szomszéd lakásba új lakók érkeznek: Eli, az Oskarral nagyjából egyidős kislány, és egy idősebb férfi, aki első látásra Eli apjának tűnik. A furcsa lány és a magányos fiú összebarátkoznak, és miközben a sötét és hideg játszótéren estéről és estére egyre jobban megismerik egymást, a lakótelep élete felbolydul körülöttük, egy sorozatgyilkos szedi áldozatait a külvárosok népéből, fellógatott és kivéreztetett holttesteket hagyva maga után. És Oskarban lassan felébred a gyanú, hogy a lánynak, aki egy ócska pulóverben üldögél mellette a hintán a kemény koraesti hidegben, talán van valami köze a halálesetekhez? Mire azonban választ kap a kérdésre, a fiú többé már nem ugyanúgy tekint a világra, ahogy korábban.

Mindez még szolgálhatna egy átlagos, érzelmes tucatregény alapjául is. A Hívj be! azonban kétségkívül több annál. Az érzelmes sztorik szokásos dramaturgiája itt is megtalálható: a fiú és a lány találkozik, aztán megismerik egymást és valami érzelemféle alakul ki közöttük, majd egyszercsak felmerül az akadály, ami az érzések elpusztításával fenyeget, de végül a szereplőknek sikerül legyőzniük a nehézségeket, és végre egymáséi lehetnek. Lindqvist ezt a jól ismert sémát forgatja ki első regényében, méghozzá úgy, hogy a két fiatal történetének minden feszültsége egy igazán hideglelős végkifejletben oldódjon fel, amely még Clive Barkernek is becsületére válna, (az egyik szereplő például kimondottan a Kárhozat Pengeevőjére emlékeztet), ráadásul a „hepiend” minden, csak nem megnyugtató, meglehetősen durva következtetésekre ad lehetőséget, amelyek fényében bizony nagyon is kétértelművé válik a kislány motivációja.

A regényből teljes mértékben hiányzik a nagy érzések pátosza, minden visszafogottan, lefojtva jelenik meg, és ebben jelentős szerepet játszik az, hogy a szövegben a történet hátteréül szolgáló környezet, a behavazott külvárosi panelrengeteg végig nagyon hangsúlyosan jelen van. A legelső fejezet például „A színhely” címet viseli, és a Blackeberg nevű városrész nagyon találó, történeti kitekintéssel megtámogatott bemutatását nyújtja, ide érkezik meg a két idegen, a kislány és a férfi, és ettől kezdve egy percre sem enyhül, sőt inkább erősödik a nyomasztó, fojtogató atmoszféra.  A szereplők pedig egytől-egyig saját betonba kövült sorsuk foglyai, és a három fő történetszál – Oskar és Elli, Tommy, valamint Lacke és Virginia története – olvasható három kitörési kísérletként.

Elolvasva a könyvet, látom, hogy ebből lehetett volna készíteni egy másik filmet is, olyat, ami jóval nyomasztóbb és véresebb. (Vagy egy megint másfélét, mondjuk Lars von Trier modorában.) Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a regény sok mindent tartogat annak is, aki látta az Engedj be! című remek mozit. Érdemes elolvasni.

Azt szeretném még hozzátenni, hogy magát a könyv-tárgyat viszont útáltam. Egy hatalmas, ormótlan, csaknem hatszáz oldalas dolog, amit olvasás közben kényelmetlen kézben tartani, és nem is mutat jól.