Szép és nemes gondolatokat közvetít, Bús Anikó a második könyvében, a Szemfény-vesztőkben. Sőt próbál vigaszt is adni – különösen nőknek – akiknek zátonyra futott az életük, vagy éppen valamilyen lelki, családi problémával küszködnek, „szemfényvesztőknek” ahogy az írónő mondja. Tíz rövidke történet, fátyolosan szépek, olyanok, mint egy muszlinkendő, betakar, de nem melegít. Szép keménykötés, egy női arccal a borítón jól esik kézbe venni, jól mutat a karácsonyfa alatt ajándéknak, jól mutat a könyvespolcon is apró zsebkönyv mérete ellenére.
A hátsó borítón levő szöveg késztetett arra, hogy kézbe vegyem, és a kíváncsiság, hogy a mai magyar kortárs irodalom női képviselői mivel akarnak szólni az olvasóközönséghez.

„Az írások hangulata Csáth Géza, Hajnóczy Péter és Géczi János világát idézi, XXI. századi, katarzisra törekvő, optimista, de nem mindig feloldozó történetvezetéssel, néhol meglepő megoldásokkal, de mindig egyértelműen a kor – napjaink – éles kritikájával. A női perspektíva igen hangsúlyos – de nem kizárólagos – mégsem beszélhetünk „női irodalomról”. Késő esti olvasmány, de ügyeljünk arra, hogy mindig érjünk az adott történet végére elalvás előtt, különben – feloldozás híján – nehéz éjszakánk lesz.„ Ez olvasható a hátsó borítón.

Mikor becsuktam a könyvet, az jutott eszembe, hogy egy esti imádságot olvastam. Akár egy templomban, vagy bármilyen vallási gyülekezetben bátran felolvasható lenne bármelyik történet. Lehetne magyarázni, értelmezni, vitatkozni rajta, ítélkezni a szereplők fölött, ki miért hibás, én hogyan tettem volna a helyében, stb. Szép, és mégis egyoldalú. Majdnem mindegyik sztoriban, a nő a nemes és a bátor lélek, a nőt bántalmazza a férje, vagy az egész család, ő az, aki képes megújulni, új életet kezdeni, benne van az erő, az optimizmus, az élni akarás. A férfi a gyenge, a gonosz vagy a zsarnok, egyedül nem megy semmire, és a mai társadalom hibái mögé bújva szemléli családjának a széthullását.

Az első történet, A lista vége egy olyan nőről szól, aki édesanyja halála után – egyedüli szoros kapcsolat csak hozzá fűzte, felnőtt fia már régen eltávolodott tőle –, képes mindent maga mögött hagyni, és új életet kezdeni, bárhol, idegen földön.

A Látomásban egy férfit sajnálhatunk, aki egy látomást él át, saját temetése után látja a családját, felesége, gyerekei, szülei sorra veszik az arcképét, és mindegyik azt siratja, hogy nem töltött el velük elegendő időt, mert mindig a hivatásának, a munkájának volt a rabja. A látomás után, itt is megjelenik az erős nő, aki nem kíván többet az örökké dolgozó férj felesége lenni, és elhagyja.

A Megvetettenben egy tiszta és ártatlan asszony felemelkedéséről olvashatunk, akit lelkipásztor férje megalázott, meggyalázott a családja és egy egész közösség előtt.

A Menedékben egy fiatal férfi a világgal és a kedvesével is egy évre megszünteti a kapcsolatot, elzárja magát a képmutatásokból, műmosolyokból, műbarátságokból álló világtól – fejfájásokra és hallucinációkra hivatkozva – közben a féltékenység volt az igazi ok –, és ez az elzártság szellemi és fizikai leépüléshez vezeti, egyszerűen megöregszik. Persze itt is a régi kedves, aki már meg is szülte közös gyereküket, a nő, megmenti a férfit egy év után.

A Túl későben a szigorú apát a sors súlyos betegséggel „bünteti” amiért hamis rágalmakkal elszakította gyerekeit az anyjuktól. Itt is a nő győzedelmeskedik, csak a férfi marad a tolókocsihoz kötve.

A Visszaútban nincs női szereplő, itt a gyermeki ártatlanság képviseli azt a pozitív erőt, amivel egy életunt és a világtól elzárt férfi –régen sikeres volt – visszatalál önmagához, és egy tartalmasabb, értékesebb életet kezd építeni magának.

Egy könyv, ami csak úgy van a könyvesboltokban, ami csak úgy megjelenik valamiért, amit nem kritizálnak, és valószínű kevesen is olvasnak.

Bús Anikó: Szemfény-vesztők

Duna International, 2009