Hűha, ez kemény volt! ­Ez volt az első benyomásom,  ahogy becsuktam a fehér királyt. Egy tizenegy éves gyerek szemszögéből mgfigyelni a világot, értelmezni, feldolgozni a körülötte zajló politikai, társadalmi eseményeket, amelyek felforgatják a nyugodt gyermekkorát, és felnőtt fejjel, de gyermeki naivitással mesélni róla, nem könnyű feladat.

Nehezen szántam rá magam, hogy kézbe vegyem ezt a könyvet, úgy gondoltam, hogy nem mondhat ez semmi újat számomra (de a kíváncsiság, hogy több mint 20 országban megjelent, mégis győzött), nehezen is lendültem bele, de egy adott pillanatban elkezdett sodorni és visszavinni egy gonosz, rút, embertelen világba. És nem csuktam be, amíg a végére nem értem.

A mesélő gyereknek, akinek nem tudtam meg a nevét, beceneve derült ki csak, Dzsátá, édesapját egy nap, egy szürke furgon elviszi, letartoztatják államellenes cselekedetért és a Duna-csatornához viszik munkatáborba.

A csodálatos gyermeki fantáziával átszőtt különálló kis történetek egy egészet is alkotnak, egy regényt Dzsátá néhány hónapjáról, egy kissé misztifikált Marosvásárhelyről, egy átkozott és sötét kommunista rendszerről, benne egy szomorú és kétségbeesett asszonyról, akinek a férjét elveszik, egy nyugdíjba vonult párttitkár nagyapáról, egy Csákányról, a sebhelyes arcú munkásról, Vaszilé báról, az agyagbánya őréről és féllábú iszákos fiáról, no meg egy sereg gyerekről. Ezen kívül még jó néhány szereplő helyet kap a történetekben, politikai rémuralom alatt élő gyermekek, a felnőttek gonosz, romlott világának az áldozatai.

Fura világ volt az, amikor egy gyerek a nagyapjának úgy köszönt, hogy „kezitcsókolom titkár elvtárs”, és a nagyapa ezt szemrebbenés nélkül el is fogadta, ugyanakkor ez a nagyapa egy Luger pisztollyal macskát ölet a fiúval, majd borral koccintva megisszák a pertut.

Kényük-kedvük szerint játszadoznak a felnőttek a gyerekekkel, és nem csak a nagyapa, hanem a tanáraik is, Vasököl tanárelvtárs csalásra buzdítja Dzsátát, míg egy másik tanár Gica bá megfenyegeti a focicsapatot, hogy vascsővel veri szét a lábukat, ha nem nyerik meg a meccset. A proli nép se különb, egy építkezésen a munkások erőszakkal fogják be a fiúkat árkot ásni. Kegyetlen tréfát űznek Dzsátával, elhitetik vele, hogy egy ragyásképű figura, az ő apja, aki az imént érkezett vissza a Duna-csatornáról, és apjának szólíttatják vele.

Horrorisztikus történetek és szürreális képek teszik nyomasztóvá, fájdalmassá az olvasmányt.

Hátborzongató történet a Vasilé bának a halotti tora, amit a féllábú alkoholista fia rendez egy csapat gyerekkel, Csákánynak, a sebhelyes arcú munkásnak a több száz énekesmadara, a nyirkos kalibában, mélységesen fájó érzéseket hagyott bennem.

Dragomán György könyvében a gyerekek se ártatlanok, a bandaháború kezdetét a postaládába dobott lefejezett galamb jelenti, fúvócsöveket készítenek PVC-csövekből, buzogányokat kézisúlyzókból, felfegyverkeznek parittyával, tollazott nyílvesszőkkel, és így indulnak a város szélén levő búzatáblába a „háborúba”. A gyermekek közötti nézeteltérések megoldására jó megoldásnak tűnik a nájlonzacskóba csomagolta féltégla, sőt az ő világukban sincs már becsületes harc, több gyerek támad rá egyre.

A feszült helyzeteket, a rettegést, a felnőtt és a gyerek is, mellébeszéléssel próbálja megoldani, nem beszélni, nem kimondani a valót, és nem gondolni a fájdalmas dolgokra, ez tűnik megoldásnak. A hosszú mondatok, az egy szuszra elmesélt történetek a könyv elején fárasztottak, majd elkezdtek vágtatni valamilyen halálos iramban, egyfajta menekülést is éreztetett velem, ki és el innen a Ceausescu diktatúrájából.

Talán, ez a riasztó sötét tónus, egy kicsit mesterkéltnek tűnt, egy egyoldalú ábrázolás, a gyerekek brutalitását, a kétkezi munkások sivárságát, kegyetlenségét is túlzásnak éreztem, a valóság azért árnyaltabb.