Nincs könnyű dolgom. Már sokan írtak erről a könyvről, és még fognak. A filmről majd még többen. Azért álljon itt az én verzióm is, amit csak kiegészítésnek szánok kohári írásához.

Mentek az úton

Aztán elindultak az aszfaltozott út mentén a kékesszürke félhomályban a hamuban csoszogtak tovább és az egész világot jelentették egymásnak.

Hova megyünk?

Délnek.

Jó.

Vártak

Feküdt és a fákról csöpögő vízcseppeket hallgatta. Csak a hideg és a csend sziklaszilárd. A hajdan volt világ hamvait hordja ide-oda az ürességben a zord és változékony szél. Felkapja a hamut és széjjelszórja aztán újra és viszi tovább. Minden leválik támaszáról. S magában áll a hamuval telt levegőben. A remegő és rövid lélegzet tartja csak. Legalább a szívem kőből volna.

Tüzet raktak

A férfi figyelte hogyan szítja fel a fiú a tüzet. Isten saját tűzokádó sárkánya. A szikrák szálltak felfelé és örökre kihunytak a csillagtalan sötétségben. A haldoklók gyakran hazug szavakkal búcsúznak a világtól és ez a szilárd talajtól fosztott ég felé szálló áldás sem volt igaz.

Kérdések

Az úton nem jártak már istentanúk. Mindenki elment csak én maradtam itt és ők magukkal vitték a világot. Kérdés: Miben különbözik a sosem lesz attól ami sosem volt?

Egymásért vannak

Nincsen semmi dolguk. A nap gondoskodik önmagáról. Az idő is. Az azután nincs többé. Ami most van az már azután. Minden olyan szépség amit a szívünkbe akarunk zárni a fájdalomból sarjad. Szomorúságból és hamuból születik. Szóval ­ suttogta az alvó gyermeknek. Te itt vagy nekem.

Ölne érte

Nekem kell megóvnom téged. Isten jelölt ki erre a feladatra. Bárkit megölök aki csak egy ujjal is hozzád ér. Megértetted?

Nyelv

A világ szétdarabolható entitások nyers magjává zsugorodott. A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. Színek. Madárnevek. Ehető dolgok nevei. Végül minden igaznak vélt dolog neve. Törékenyebbek mint valaha gondolta volna. Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságától. Felemészti magát mint minden ami megpróbálja megtartani a hőt. Hogy idővel örökre kihunyjon.

Beszélgetnek

Azt hiszed megfogunk halni ugye?

Nem tudom.

Nem fogunk meghalni.

Jól van.

Nem hiszel nekem.

Nem tudom.

Miből gondolod hogy meg fogunk halni?

Nem tudom.

Ne mondogasd magadban egyfolytában hogy nem tudom.

Jó.

Miért gondolod hogy meg fogunk halni?

Nincs ennivalónk.

Majd találunk valamit.

Jó.

Meddig bírja ki az ember élelem nélkül?

Nem tudom.

Mégis mit gondolsz?

Talán néhány hétig.

És aztán? Holtan esik össze?

Igen.

Ha muszáj akkor megteszi

Ha megtalálnak muszáj megtenned. Megértetted? Sss. Ne sírj. Hallasz? Tudod hogyan kell csinálni.. A szádba teszed a csövét és felfelé célzol. Gyorsan csináld. Megértetted. Ne sírj. Megértetted?

Vagy megteszi ő

Átkozd meg Istent és halj meg. De mi van ha nem sül el a pisztoly? Ilyen nincs. És ha mégis van? Képes leszel szétzúzni a fiad koponyáját egy kővel? Vajon lakozik-e benned egy ilyen lény amelynek létezéséről eddig semmit sem tudtál? Létezhet-e egyáltalán? Öleld át szorosan a fiút.

Mentek az úton

Aztán újra nekivágtak az útnak összegörnyedve remegve kapucnijukat fejükre húzva mentek tovább úgy festettek rongyos ruhájukban mint két kolduló barát akit azért bocsátottak útnak hogy élelmet keressen.

Semmi

Kisétált a szürke fénybe megállt és beléhasított a világ végső igazsága. A végrendelet nélkül hajthatatlanul keringő rideg földgolyó. A könyörtelen sötétség. A nap vak parhelionjai láncukat tépve menekültek. A mindenség összeroppanó fekete űrje. Miközben valahol két űzött vadállat reszket vackára lapuló rókaként. Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ amit kölcsönvett szemmel siratunk.

Emlékek

Emlékkép a feleségéről amint hajnalban a ház felé sétál a pázsiton és áttetsző rózsaszín hálóinge a mellére simul. Minden felidézett emlék meggyalázza önmaga valóságba mélyedő gyökereit.

A kezdet

Akkora már az utolsó falat élelem is elfogyott és az emberek leöldösték egymást. A világot nemsokára jórészt olyan emberek lakták akik a szemed láttára falták fel gyermekeidet a városok a romok közt kószáló és kőtörmelékből előmászó koromtól szurtos fehéren világító fogú és szemű martalócoktól hemzsegtek akik ismeretlen eredetű elszenesedett élelemmel telipakolt bádogedényeket hurcoltak nejlonzacskóikban mintha csak a pokol éléskamráiba jártak volna vásárolni. A lágy fekete talkumot úgy görgette a szél az utcákon mint a szépia tintáját a tengerfenék áramlatai és hidegség borult a világra és állandó lett a sötétség és a dögevők fáklyával kezükben leereszkedtek a meredekfalú szurdokokba és a lábuk nyomán selyempuha lyukak nyíltak a szélhordta hamuban amelyek aztán halkan záródtak össze mint a lecsukódó szemek. Az utakon lerogytak és összeestek és meghaltak a vándorok a halotti lepelbe burkolt sivár földgolyó tovagördült a napkorong előtt és újra visszatért oly nyomtalanul és észrevétlenül mint bármelyik névtelen testvérbolygónak a múlt áthatolhatatlan sötétjébe vesző pályája.

A tenger

A dagály határvonalán hínárból moszatból és milliónyi halgerincből szőtt szőnyege terült ameddig csak a szem ellátott mint a halál izoklinális redője. Egyetlen hatalmas sómarta síremlék. Értelmetlen. Közönyös.

Félelem

Segítsünk neki apa. Segítsünk.

A férfi az utat fürkészte.

Éhes volt apa. Meg fog halni.

Mindenképpen meg fog halni.

Nagyon félt apa.

A férfi leguggolt és a fiú szemébe nézett. Én is félek ­ mondta. Érted? Félek.

Továbbmentek

A halott alvilág földjét taposták mint a rágcsálók a mókuskerékben. Az éjszakák síri csendje és síron túli feketesége. A hideg. Alig beszéltek. A férfi szakadatlanul köhögött és a fiú nézte ahogy vért köp. Vánszorgott mellette. Mocskosan rongyosan reményvesztetten. Megállt és rádőlt a kocsira és a fiú továbbment és megállt és visszafordult és a férfi könnyáztatta szemmel felnézett és látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély.

Rejtelem

Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér színű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt.

Félsz nem félsz egyszer úgy is bekövetkezik akkor majd félni fogunk. Nem gondolunk rá.

De azért olvasd el a könyvet.

Magvető, 2010