Két kisregény, egyiket a másik után olvastam el, mert a rövidségük miatt olyan hamar ki kellett szállni a történetekből, hogy hiányérzetem maradt.

 Novecento

A Virginian nevű gözhajó a két világháború között járt Európa és Amerika között – fedélzetén milliomosokkal, emigránsokkal és egyszerű, hétköznapi emberekkel. A fennmaradt legenda szerint a hajón esténként egy különös tehetséggel, páratlan improvizációs képességgel megáldott zongorista szórakoztatta a közönséget. Semmihez sem fogható muzsikájával valósággal elbűvölte hallgatóságát. Azt is mondják, egész életét a hajón töltötte, ott született, és lábát soha nem tette szárazföldre. Hogy miért, senki sem tudja, életének talányos rejtélyét magával vitte – örökre.

Nem keresek mély filozófiai értelmeket, nyitva hagyom a történetet, választ sem akarok mindenre kapni, csak úgy élvezni szeretem a mesét, és elvarázsolódni amíg olvasom.

Mégis, néhány egyszerű kérdést feltettem.

Ki tud többet a tengerről? Navacento, aki ott élte le az életét, vagy aki mindig a szárazföldről figyelte?

…Már világhírű, s még mindig nem hagyja el a hajót, mert ez az ember tisztában van azzal, hogy honnan jött, csak azért menne ki, hogy új szemszögből lássa a tengert és hallja a hangját. Ugyanis elmondja egy éjszaka, hogy a tengernek csodálatos zenéje van. De aki a tengeren él, nem hallja. A szárazföldről kell nézni a tengert, hogy halljuk ezt a hangot…

Miért, és honnan ez a ragaszkodás a megszokotthoz, miért elégszel meg az egyfajta nézettel, vagy belülről kifelé, vagy kívülről befelé? Fontos-e, hogy mindkét irányból szemügyre vegyük a világot? 

Akkor, azon a napon elhatározta, odaül élete fekete-fehér billentyűi elé. És elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani, bonyolultat, de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralevő részében erre a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan

Helikon kiadó , 2007

A film gyönyörű, talán ez a jelző a legtalálóbb rá, többet nyújtott, mint a könyv, többet időztem el benne, egy álom tele zenével, ami Ennio Morriconenak köszönhető. Rendező Giuseppe Tornatore, operatőr Koltai Lajos.

A „Selyem” után hátradőltem az ágyban, megsimogattam a hasam, egy vékony leheletfinom selymet kerestem a bőrömön, és mosolyogtam. Egy mesét olvastam, egy történetet Baricco szerint, egy költeményt a vágyról, a be nem teljesült szerelemről, a halálról.

 Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem.

Az édeskés történet mégsem szirupos, lágy, könnyed, mint az igazi selyem. 1861-ben, egy francia faluból, Hervé Joncour elindul Japánba selyemhernyópetékért. Majd még háromszor átutazza a fél világot, sikeres üzleteket köt, de az úti céljai inkább csalóka látomások, álmok.  Baricco, beleszövi a történetbe a kelet varázsát, elvarázsol, színekkel, hangokkal.

Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnként zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jó játsszák, olyan, mintha a csönd szólna,s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika.

 Helikon, 1977

 Mindkét kisregényben az abszurd helyzetben élő szereplők  természeteséggel nyilvánulnak meg, tele vannak optimizmussal, mentesek minden érzelmi túlcsordulástól. Barricora azt is mondják, hogy másodvonalas, hát ítélje meg az olvasóközönség.