Élvezettel olvastam végig a könyvet, majd elkezdtem hátulról is, visszafelé haladva, azután meg csipegettem hol az egyiket, hol a másikat, így jó néhányat többször is végigolvastam az esszékből. Tettem, mert mindegyik önálló lábakon megáll, de viszont egyben és úgy kereken a negyvenkét írásban nemcsak írókhoz és műveikhez kerültem közelebb, hanem e könyv írójához is. Máshonnan néz, és egyebet is lát. Olyat, ami izgalmas, ami mindenkit foglalkoztat, és olyan stílusban rakja elém egy tál lecsóval, tejfölős túróval és desszertnek emberhússal ízesített kongóbabbal, hogy az egyik percben szórakoztat, nevettet a humorával, a másik percben meg érzem a mérgezett hajtűt a szívemben.

Szemezgetek a könyvből, úgy és egy kicsit másképp is, az írót is keresem, a véleményére, a gondolataira is kíváncsi vagyok, ismerkedek.

Nem sikerült valamilyen súly, szempont szerint válogatnom, legszívesebben az egész könyvet idézném.

Dosztojevszkijről azt állítja, hogy huszonhét évesen már mindent tudott, akit már taposott az élet eleget, „de ahogy a nők taposták, ahhoz képest az élet csak derékfájós, nyugdíjas verőlegénynek számított.„

András immár harminchat éves, és meglátásom szerint elég sok minden van már a tarsolyában, hogy micsodán van túl, vagy innen, ez kevésbé az én dolgom –, és megvan a tehetsége is, hogy ezt az olvasóval meg is etesse.

 Az irodalomról így vélekedik: „minden működő irodalom lóverseny, az állás folyamatosan változik, az egyik jószág előretör, a másik lemarad, utolsókból elsők lesznek, és fordítva….Ha divatos fociíró lennék, azt mondanám, mindannyian a halhatatlanság kapujára lövünk tizenegyeseket, és néha több száz év is eltelik, mire a labda eldönti, a gólvonalon belül vagy kívül határozza-e meg önmagát.”

És az írók?

„Van jó, rossz, súlytalan. Kicsi, nagy, középmagas. Öreg, fiatal, középkorú. Kopasz, torzonborz, kalapos. Férfi, nő, meleg. Törtető, visszahúzódó, rebellis. Okos, buta, félművelt. Jobbos, balos, anarchista. Iszákos, füves, absztinens. Jófej, faszfej, lekvár. Szóval az író végtelenféle, akár a tiszai kavics.”

Egyben azért hasonlítanak, és ez a sértettség.

„Ha sikertelen az író, akkor természetes, hogy sértett. Ha van némi sikerecskéje, még sértettebb. Ha sikeres, akkor a legsértettebb.”

Néhány elfeledett, vagy esetleg háttérbe szorított, netán giccsnek vélt írásból próbál megmenteni néhányat, és értékeire felhívni a figyelmet. Hemingway, Az idegen hazában című novelláját teszi méltó helyére a polcon.

„Háborús giccsnek tűnik első hallásra: sebesült katonák Milánóban az első világháború vége felé, férfikönnyek, szerelmi gyász, unott heroizmus.

De harmadik olvasatra már nem az.

Végül is az írás kibújik önmaga alól, s rájövünk, se nem giccs, se nem háborús. Az életről szól, amit a háborúval ellentétben nem lehet túlélni. A szerelemről, amit nem lehet megúszni. A mélybarna melankóliáról, mellyel a törvényszerű pusztulásról értesült ember végigbandukol a léten.”

 Kihúzza a bűnügyi novella skatulyájából Bodor Ádám Egy idegen városban novelláját is. András szerint Bodort nem a gyilkos érdekli, hanem, hogy mit akar a sors.
Vagy:
„Mit kezd a lélek a keserűséggel, fel tudja-e dolgozni, vagy csak bénán szétrohad a súly alatt? Vagy a lét éppen a lélek csendes és lassú rohadása? Van-e az életnek küldetése? Válhat-e az emberből messiás? Létezik-e boldogság? Ha igen, megjön-e az étvágyunk tőle?”

Hajnóczy rossz helyen ül, jobb sorsra érdemesnek tekinti, átülteti Beckett-tel, Kleisttel, Hoffmann-nal egy asztalhoz. Meghív, hogy Csáth Gézával együtt nézzünk szét a házunk táján, mert ott bujkál a fekete csönd, és kajánul kacag a szemünkbe. Az emberi történelem háttérzajának az ibsennőt és ibsenférfit nevezi. Hrabalt halni tudónak, Wilde-ot Jézus Krisztus Szupersztárnak, Tömörkényt a ceglédi bicskásnak.

Nincs hiány az esszékben a Cserna-Szabó féle filozófiából sem. Megtudom, hogy a remény hal meg utoljára, ez a bölcsesség egy jelentős faszság. A remény az hamar elkorhad.

Egy túlélő van csak a csúfság, „a kipusztíthatatlan, a kikapálhatatlan, kiirthatatlan gaz”

Sőt, „a végtelen koró” az. A csúfság.

A reménynél csak egyetlen egy kurtább létező dolog van, és az a szépség. „Egyetlen jéghideg, gyöngyvirágszagú és nyilalló pillanat, a másodperc jégbehűtött pusztasága, ami után a világ szegényháznak tetszik."
A nagy túlélő a csúfság, és ez Kosztolányi novellájában a  Csúf lány-ban megmutatja magát teljes csúfságában.

„Mint egy fájó seb olyan a csúnyaság, folyton bizsereg és viszket alattomosan, írja Désiré. Az ember, ez a csúf szegényházi létező (míg él benne a remény) folyton bizsereg és viszket a szép után. Szerelem után, Isten után, orgazmus után, vagy egy üveg bor után…"

Mert folyton a szépet keressük, és a szépség „villanásnyi nyilallását” minél hosszabbra kinyújtanánk, és ez lenne a művészet tétje is.

Művészetparabolaként említi Michael Hutchence, az INXS egykori frontembere halálát, aki a szépség kitágításán dolgozott, ami nála az orgazmust jelentette. Felkötötte magát a szállodaszobájának ajtajára, és önakasztós rejszolással akarta tágítani a szépség pillanatát.

Mi marad a szerelem után? Füst Milán az Öröktüzekben választ ad, és olyan keserűt, hogy már csak arra lesz erőm, hogy mérgezett hajtűt döfjek a saját szívembe. Női fegyver ez, egy ilyen tűt döfünk állítólag a férfiszívekbe, és ez által lesz férfi, a férfiből. – Krúdy szerint.

De mi is marad a szerelem után? Mindannyian tudjuk, hogy szenvedés. Füst Milán szerint is.

„És persze marad a szerelem után nagy adag szerelem is. Nem olyan holdfényes és rózsaillatos, amilyen egykoron volt, sokkal inkább hasonlít egy kupac tarka hányásra – de marad, van. Ott marad a lélek legközepén, a padlón, próbálunk róla nem tudomást venni, eleinte folyton belelépünk, aztán megtanuljuk úgy kikerülni, hogy mi sem vesszük észre. De attól az ott marad. És folyton útban van.”

De humorizál Cserna-Szabó András, van neki a tarsolyában, a gasztronómiai írásai kimondottan ilyenek, ízesek és zaftosak. Kellő mennyiségben adagolja a többi esszében is, mint a jó szakács a fűszereket. Valószínű jó lecsót is tud főzni, aminek szottya van és nem szaftja, fokhagymával, bazsalikommal, rozmaringgal, petrezselyemmel és mindenféle egyéb zöldfűszerrel ízesíti, de benne van a szalonna, a kolbász, a tejföl, a rizs, vagyis….minden.

Mert a „valódi lecsó az alföldi ember mediterrán életérzését és alkotó fantáziáját fejezi ki. A valódi lecsó a Nap Lovagjának remekműve.”

És végül. Majdnem minden általam említett könyvből film is készült. Hát nem is tudom, mit mondjak. Ha nem is az egész könyvből, de egy beporosodott novellából, vagy egy regényből azért lehetne. Úgy máshonnan nézve, és mást  is látva.